Írország kontra Anglia

  Elkeseredésünket hamar elsöpörte a mindkét országból érkező válasz email. Ráadásul kiderült, hogy az Írországi cégnél dolgozik már évek óta egy magyar lány, aki most éppen haza szeretne jönni. Gábor hamar felvette vele a kapcsolatot és így rengeteg fontos információhoz jutottunk, ami Írországot illeti. 

  Én még sztrájkoltam, és semmi kedvem nem volt egy újabb országot felfedezni az interneten, hogy aztán ez is elmerüljön az álmok tengerében. Amikor egyre sűrűsödtek a levélváltások Gábor és a külföldi HR osztályok között, megbeszéltük Szotyival, hogy addig, amíg semmi biztosat nem tudunk, addig senkinek egy szót sem szólunk róla, mert tény és való, nagyon lélekölő volt minden alkalommal felvillanyozni, majd lehangolni a környezetünket. Tudtam, hogy ez önzés a részünkről, hiszen a családunk és a szűk baráti körünk nagyon szurkolt nekünk és hosszú úton kísértek minket végig, mégis - a folyamatos információcserés lelkesedésem ellenére - jól esett a hallgatás. 

  Aztán egyik nap összefutottak a szálak külföldön, és kiderült, az Angliai és Írországi cégnek egy HR csapata van Angliában, így elég hamar el kellett döntenünk, hogy a két ország közül, melyikbe szeretnénk menni. Hamar túljutottunk ezen a kérdésen, már csak gyakorlati szempontból is. Írországban olcsóbb az élet és magasabb a fizetés, Anglia pedig tele van angolokkal - elnézést az előítéletért, de mindkettőnk nagy szája olyan helyre vágyakozott, ahol ez kevésbé hátrány és inkább a laza Írek mellett döntöttünk. Az email váltások sorra követték egymást, amikor eljutottunk - vagyis inkább a Gábor eljutott a telefonos interjúig. Mondanom se kell, én éppen otthon feküdtem betegen, Gábor meg szabadnapot vett ki, hogy nyugodtan készülhessen az interjúra. A megadott időpontban átmentem a hálószobába, hogy ne legyek zavaró tényezőként az orra előtt és megpróbáltam olvasni, de a fülem akkorára megnőtt, mint egy hiúz macskáé, és képtelen voltam a könyvre koncentrálni. Teljesen beleéltem magam egy vadászó macska helyébe, mert minden idegszálam megfeszült, és kagylóztam, ahogy csak tudtam. Gábor telefonja csörgött és elkezdődött az interjú. Az én gyér angoltudásommal csak annyit vettem le, hogy a Gábor folyamatosan beszél az én ujjaim meg görcsöt kaptak a szurkolástól. Mondanom se kell, hogy drága Szotyikám leizzadt az interjú végére és persze szapulta magát, hogy mennyire rossz volt.. Sosem látja magát reálisan, ezért jövök ilyenkor én a képbe, hogy egy kicsit felturbózzam az önmaga által eltiport önbizalmát. Mint mindig, most is nekem lett igazam :-)

  Egy hétköznap nap, hívott a Szotyi, hogy kapott egy emailt, miszerint várják másfél hét múlva Dublinba egy személyes interjúra.., jesszusom, ilyen messzire még sosem jutottunk! Rettenetesen örültem neki, és mérhetetlenül büszke voltam Gáborra, de a tehetetlenség most is fülön csípett. Szörnyen éreztem magam attól, hogy itt most minden a Gáboron múlik, és én nem tudom enyhíteni a vállára nehezedő felelősséget. Mindig is olyan csajnak tartottam magam, aki képes egymaga megoldani mindent, például villával befogni pár tévécsatornát, ha nincs kábeltévéd, vagy egy kenőkéssel megszerelni az eldugult mosogatót.. Hát igen, a 8 év egyedül élés sok mindenre megtanított Gábor előtt, de most az élet a háttér-támogató szerepére akart megtanítani, ami első nekifutásra nem ment olyan könnyen. 

Annyit tehettem hát, hogy a lelkileg totál beparázott pasimat megnyugtassam, és mindent gördülékennyé tegyek neki, amit csak tudok, hogy ő teljes mértékben az interjúra koncentrálhasson. Angol magántanárhoz időpontfoglalás, öltöny-ing vasalás és a nagy készülődés közben még jött hétvégén egy jó kis házibuli, amit az egyik legjobb barátnőmnek szerveztem már egy ideje. Buli előtti nagy fogadalmunk volt, hogy senkinek nem szólunk az interjúról, de hát, ahogy lenni szokott, Szotyi nem bírja a korlátokat, főleg nem, amit maga állít fel, úgyhogy a buli kellős közepén kikotyogta egy ismeretlennek az interjút, amit mások is meghallottak és a hír úgy futott végig a házunkon, mint hurrikán. Drága Zsuzsenkómat újjá kellett élesztenem a WC-ben, az egyetlen helyen, ahol nem támadott le senki, hogy mikor? hol? hogyan? mi lesz? kérdésekkel. Sajnáltam, mert nem akartam előtte titkolózni, és nehéz is volt, mert sosem titkoltam előtte semmit, de Szotyival így állapodtunk meg és arra gondoltam, hogy ez még "csak" egy interjú, és lehet, hogy nem lesz belőle semmi.

Egyszóval, elmeséltük a bulin mindenkinek, hogy mi, hogyan történt, és mi várható, de a tesóimat megkértem, hogy anyunak ne szóljanak, még reménykedtem egy minimális babonában, hogy ha ő még nem tud semmit, akkor lehet, hogy sikerül :-)

Aztán eljött az interjú előtti este, amikor mindent előkészítettünk és álmatlanul hánykolódtunk egész éjszaka, mert tudtuk, hogy a holnap nap döntő fontosságú lesz mindkettőnk életében..

Ausztrália

  Hatalmas örömmel és elánnal vágtam bele új úti célunk felderítésébe. Először olvastam az országról, majd a kijutási és vízum lehetőségekről és mivel az egyik legjobb barátnőm már járt Ausztráliában, sokat beszélgettünk róla.

Próbáltam felvenni kinti magyarokkal a kapcsolatot, de rendre kudarcba fulladtam... Nem értettem, hogy miért esik valakinek a nehezére elmesélni, ő hogyan jutott ki, és mi az amire figyeljek. Lehet, hogy ritka példa a kintieknek, de információt szerettem volna kérni, nem ajándékba egy munkavállalói vízumot. Volt, hogy még a közvetlen ismerősünk se méltatott válaszra, volt olyan, aki megírta: " Én is kijártam a magam útját, hogy itt legyek és megfizettem a tanulópénzt, tanuld meg te is!" Pofán csapott a "külföldi magyarok nem tartanak össze" valósága, nem értettem! Én csak olyan dolgokat szerettem volna megtudni, amit egy ottani lakos jobban tudhat, mint én, mert higgyétek el, az nincs fent az interneten, hogy (például Magyarországot tekintve) a 8. kerület elég veszélyes, a Rózsadomb meg drága, és jó állást sem a munka.hu-n találsz, hanem a Profession.hu-n, vagy ha bankszámlát akarsz nyitni, most már nem az OTP-t ajánlanám stb... De hamar leráztam magamról a döbbenetet, hiszen nem tudják, kinek írtak ilyen választ.. Eldöntöttem, hogyha az életbe egyszer elhagyom az országot egy szebb és biztosabb jövő reményében, én segíteni fogok azoknak, akik hasonló álmokat dédelgetnek. Munkát, lakást én sem tudok adni senkinek, de a tapasztalataimat át tudom adni, ha ezzel valakinek is megkönnyítem a kijutást, már megérte!

Életem párjával jártunk rendszeresen angolra, és az Ausztrál munkavállalói vízumhoz elengedhetetlen volt az IELTS nyelvvizsga, ami persze itthoni mércével nézve a legnehezebb. A vizsga majdnem ötvenezer forint, és 1 egész napig tart. Az írásbeli és a szóbeli anyagot (amit felvesznek magnóra), elküldik Angliába és ott pontozzák le. Szóval nem egyszerű, de Gábor kezdte megközelíteni a szintet. Az első vizsgája áprilisban volt, és kiderült, hogy fél pontokkal maradt le a középszinttől. Aztán befektettünk egy kicsit és elkezdett magántanárhoz járni, aki nagyon hatékonyan felkészítette a következő nyelvvizsgára.

Júliusban tudtuk meg, hogy sikerült neki! Már nem tartott vissza minket semmi, csak az, hogy Gábor beadja a jelentkezését a cége Ausztrál részlegéhez, amit meg is tett. Eljött a nyaralásunk ideje, és idén is a Balatonra mentünk felpakolva egy hétre, kutyával, bográccsal. Nyaralásunk 4-5. napja lehetett, amikor a Gábor emailt kapott az Ausztrál HR-től, hogy megfelelő az önéletrajza, és ha meg tudja oldani a kiutazást, akkor a HR intézi a vízumot.. Azt hittem kiugrok a bugyimból! Ez egy konkrét pozitív válasz!!!Jesszusom, két és fél év telt el azóta a bizonyos februári nap óta.. Hosszú idő, de megérte. Természetesen nő létemre már el is ragadott az álmodozás - hogy végre lesz majd saját házunk és vége lesz a nomád életnek, és az a házikó olyan lesz, amit már ezer éve megálmodtam, hogy végre megtanulok rendesen angolul, mert valljuk be, a csoportos angol oktatással az a baj, hogy mindig akad 3-4 jobb angolos (én valahogy sosem kerültem közéjük:-) és annak érdekében, hogy haladjon az óra, ők olvasnak, beszélnek (mert tudnak) többet. Ez nem az ő hibájuk, hanem az erőltetett menetes tantervé. De legalább egy olyan jó csapatban tanultam, ahol ha nem is lettem folyékony angolos, barátokra leltem!

Persze a jó hírt mindenkivel meg kellett osztanom, anyukámmal két nővéremmel, barátnőimmel, amitől életem párjának kihullott az összes haja, nemcsak a telefonszámla miatt, hanem azért is mert ő szerinte még semmi nem biztos. Örök "optimista" lévén, azt mondta, hogy ha majd a repülőn ülünk, akkor ujjongjak... És milyen igaza volt! 

A nagy örömhír után Ausztrália teljes némaságba burkolózott. Hetek teltek el, hogy vártuk a válaszunkra az újabb emailt, de semmi. Aztán megjelent újra az álláshirdetés, amit végképp nem értettünk. Legalább valami választ írnának, hogy "bocsi, te ökör, de találtunk egy helybélit!"- vagy – mégsem akarunk ennyi pénzt invesztálni a te vízumodra” Vagy mit tudom én, de ez a várakozás, mondanom se kell, hogy keményen felőrli az embert! Még jó, hogy ketten voltunk Szotyikámmal, és általában sikerült felváltva időzítenünk az elkeseredésünket, úgyhogy mindig akadt valamelyikünk, aki megvigasztalta a másikat. Aztán valahogy sikerült Gábornak kapcsolatba lépnie egy kinti vezetővel, aki utána járt a dolognak, és megírta, hogy sajnálja, de erre a pozícióra nem adnak ki vízumot.. Na, jöhetett a körtelefon a családnak és barátoknak, hogy ez mégsem jött össze. 

És most mi lesz? Hova megyünk? Vagy nem megyünk? Akkor végem, úgy éreztem, hogyha nem sikerül kijutnunk valahova, akkor itthon eláshatom magam a hátsó kertben. De Gábor nem adta fel, és elküldte Angliába és Írországba is a jelentkezését..

A kezdet után

Még nem telt el a február, munkanélküliségem hatodik hónapja, amikor az egyik barátnőm szólt, hogy az anyukája munkahelyén van egy megüresedett állás. Tudtam, hogy nem álmaim állása lesz (ne haragudjatok drága kollégáim), de - gondoltam - annál csak jobb lehet, hogy otthon ülök a sajnálatom forrongó üstjében. Így hát jelentkeztem a munkára, és behívtak egy interjúra.

Az elmúlt fél évben több mint 400 helyre adtam be a jelentkezésemet (olyan állásokra, ahol megfeleltem a követelményeknek), ebből körülbelül a 20 % írta meg, hogy most nem kerültem be a kiválasztottak közé, és összesen 15 állásinterjún voltam, amiből 14 helyen megkérdezték, hogy van-e gyerekem?! A 15. hely volt, amit a barátnőm ajánlott és hálás voltam, hogy ezen az interjún nem hangzott el ez a kérdés, mert már azon kezdtem morfondírozni, hogy azt fogom hazudni, hogy meddő vagyok... Elég elszomorító, főleg, hogy hová kell süllyedjek ahhoz, hogy fent maradjak a víz felszínén. Mindeközben pedig sokat olvastam utána, hogy Amerikában hogyan zajlik egy állásra a pályázat küldés. Már kapásból a szívembe zártam ezt az országot, mivel ott nem szabad fényképet tenni az önéletrajzodba és semmilyen születési adat sem kell, hogy rajta szerepeljen, pusztán a szakmai múltadra kíváncsiak és az elérhetőségedre. Hát nem ez lenne a normális????

Egyre inkább úgy éreztem, hogy külföldön jobban meg tudnám állni a helyemet, és nem utolsó sorban az a motiváció is hajtott, hogy sikerüljön egyszer a nagy álmunk Gáborral, hogy véget vessünk a vándor életnek, és majd meg tudjuk venni a saját vityillónkat. Az itthoni munkakörülmények és a gazdasági helyzet nem kecsegtetett valami jóval álmunk elérésében. Így hát sokat beszélgettünk erről életem párjával, hogyan s mint legyen tovább. 

Az ötletem kipattanása után másfél évig nem nagyon sikerült meggyőznöm őt, és a helyzetünk annyiban javult csak, hogy el tudtunk kezdeni angolul tanulni. Gábornak jó alapja volt, ő már beszélt folyékonyan, csak a nyelvtant kellett megerősítenie, de én 33 éves fejjel, mondjuk úgy, hogy a nulláról kezdtem. Talán ezért is voltam annyira motivált, és mint a Jóbarátokban Mónika, én is stréber voltam angolon. Képes voltam reggel 6-kor felkelni, és megírni az angol leckét, az órákon meg, ha bármilyen kérdésre tudtam a választ, a kezem a plafont csapkodta.. Hosszú idő után volt végre sikerélményem valamiben, amit csinálok.

Aztán történt valami, ami az én drágaságomat is meggyőzte, hogy próbáljunk szerencsét külföldön. Már 4 éve voltunk együtt és ebből 4x költöztünk különböző albérletekbe. A 4. költözés után azt mondta a Gábor, hogy elege volt ebből a vándor életből és szeretné, ha lenne egy saját házunk, de tudja, hogy azt itthon, fiatal házasként, 0 forint tartalékkal lehetetlen. Örültem, hogy már a 4. költözésnél megunta az albérlet utáni kajtatást, mert nekem már az volt KB a 15. költözésem.. És nem utolsó sorban, felfedeztem Gábor munkahelyének honlapján, hogy támogatják a nemzetközi mobilitást cégen belül! Juhéjj, gondoltam, hogy kezünkbe került az adu ász!!

Kutató munkában jó vagyok, gondoltam, amíg Szotyikám dolgozik rendületlenül, addig én utána járok mindennek. Megnéztem melyik országban van jelen a cég, abból melyik angol nyelvterület. Sajnos Amerikában nem volt, de Kanadában igen. Kinéztem Kanadán belül Torontót, ahol még nincs olyan őrült tél, és a gyönyörű Ontario tó partján fekszik, ideális horgászhely - kell Gábornak is egy kis motiváció! El is kezdtem bombázni a Youtube-ról kikeresett horgászvideókkal, amik az Ontario tónál készültek. Mindenkit másféleképpen lehet meggyőzni, de Gábor kemény dió volt. Hol az ész érvek hatottak, hol egy horgászfilm, vagy tájfotó. Tudtam, hogy ő simán képes megállni a helyét a világ bármely pontján. Ezt már akkor tudtam, amikor még csak két hónapja jártunk, és ő egy könyvesboltban dolgozott. Amikor egyik nap bementem hozzá, éppen egy vevőt szolgált ki, olyan profizmussal, hogy nem is értettem, miért nem hiszi el magáról, hogy ennél sokkal többet elérhet. Gondoltam magamban, bárcsak én értenék valamihez ennyire, kihoznám belőle a maximumot, de a sors a "mindenhez értek egy kicsit" jellemmel áldott meg, ezt kell szeretni. 

Fél év Kanadáról és Torontóról való böngészés után a Gábor megkérdezte a munkahelyén az átjelentkezés lehetőségét, ahol elmondták neki, hogy Kanadát felejtse el, mert ebben az időszakban nem nagyon szerették a magyarokat ott kint - kicsit sokan kértek menekült státuszt. Választhattunk Anglia, Írország és Ausztrália között..., egyszerre vágtuk rá, hogy Ausztrália.

A kezdet..

3 éve történt, egy hideg februári este, mikor ültem a számítógép előtt és órák óta állások után böngésztem, szerkesztgettem az önéletrajzomat és unalmamban elkezdtem vakon gépelést tanulni az internetről. Teljesen le voltam törve aznap, mert hónapok óta senyvedtem otthon és nem értettem, miért nem kellek sehova, pedig én dolgozni szeretnék - kiáltott fel a lelkem minden egyes kudarccal végződő interjú után. Már belemerültem teljesen abba az őrült női szokásba, hogy kezdtem magamban keresni a hibát és elveszteni minden önbizalmam. Túl magas vagyok, tán az a baj, hogy vörös a hajam - a barnáknak és szőkéknek biztosan könnyebben megy - vagy a nagy szám sugárzik rólam a beszélgetések során? De hiszen ennél visszafogottabb már nem tudok lenni! A ruhámat is ellenőriztettem a barátnőimmel és nem találtak benne semmi kihívót, ami kész szerencse, mert imádom a színes - csillogó ruhákat, de ennél naturalistábban már nem tudok felöltözni!

Szóval ültem a gép előtt és épp az e-mailjeimet nézegettem, amikor az oldalon megjelent számos reklám közül az egyik: Amerikai vízumlottó - most hihetetlen kedvező áron tud regisztrálni és megnyerheti álmát, zöldkártyát kaphat Amerikába. Kíváncsian ráklikkeltem a hirdetésre, és kinyílt előttem egy új világ. Belém nyilallt a hirtelen felismerés, külföldre kell menni, dolgozni és ott majd biztos elismerik az agilis 30-as nőket is, attól függetlenül, hogy férjnél vannak, de még nincs gyerekük. Hogy ez eddig nem jutott az eszembe? Igen ám, de mindezt hogyan adjam be drága férj uramnak, aki köztudottan irtózik mindennemű változástól az életben, ezért sem sikerült még rávennem a szennyes tartó használatára sem.. Nem ismeri, ez van! Na nem baj, gondoltam azért megnézem ezt a vízumlottót magamnak, és ahogy olvasgattam és elkezdtem kitölteni a regisztrációs űrlapot, egyre inkább azt gondoltam, hogy ez mekkora ötlet! Megnyerjük a vízumot, aztán majd csak találunk munkát kint. Zöldkártyával pikk-pakk el lehet helyezkedni... Az űrlap végén furcsállottam, hogy választanom kell, mennyit fizetek, és persze minél többet, annál nagyobb eséllyel indulok a lottón.. Abba is hagytam a kitöltését, de valahogy beérkezhettek az adataim a céghez, mert egyszer csak csörgött a telefonom, és hívtak New Yorkból! Pánikomban átadtam a telefont a Gábornak, ő mégiscsak beszél angolul, és gyorsan elhadartam neki, hogy miről is van szó. Gondolhatjátok, az én nyugalmat és biztonságot kereső férjemet ez hogyan érintette! Finoman fogalmazva elkapta a teljes pánik! Valahogy elmondta a vonal túlsó felén lévő "úriembernek", hogy majd holnap hívjon, aki közölte, hogy vagy most, vagy soha.. Hát az én férjem úgy döntött, hogy akkor inkább soha. Álltam a nappaliban és úgy éreztem, hogy az utolsó szalmaszál is elszakadt, ami lehetővé tenné, hogy vigyem valamire az életben. Potyogtak a könnyeim, és zokogva a hálószobába futottam, drága Gáborom pedig utánam. Bömbölve kifakadtam, hogy itthon nem jutok előbbre sehogy sem, pedig úgy éreztem, hogy mindent megpróbáltam. Ő elmondta, hogy megérti, hogy így érzek, de ne hozzam rá a frászt légből kapott ötleteimmel, és majd kitalálunk valamit, segíteni fog, ahogy csak tud, megkérdezi az összes ismerősét, hogy van-e valahol munka. Megnyugodtam kicsit, főleg azért, mert végre elmondtam neki a lelkem mélyén kavargó viharokat és meg tudtam vele beszélni.

Aztán másnap kicsit jobban beleástam magam ebbe a vízumlottó dologba és áldottam az eget, hogy a Gábor lerázta a New Yorki pasit, mert kiderült, hogy ez teljesen ingyenes és minden év októberében írják ki a pályázatot, amit november végéig kell leadni. Mivel éppen február volt, gondoltam, jegelem a dolgot, és majd ha aktuális, akkor jelentkezünk. És az az apró pici szösszenetnyi probléma sem tart vissza, hogy Gábornak esze ágában sincs Amerikába költözni, majd addig megpuhítom sok-sok szeretettel és füstölt csülökkel..